Eredeti cím: Lost Memoirs of Jane Austen |
Kezembe akadt, mert...
Jane Austen emlékév van (illetve Büszkeség és balítélet), meg nemsokára jön a következő Syrie James könyv, és kellett valami könnyen-gyorsan emészthető olvasmány Velencébe.
Közös történetünk:
Bár Jane Austen könyveit, sőt még a továbbírásokat is szeretem, Syrie Jamesről annyi különböző véleményt hallottam, hogy sikerült abszolút elvárás nélkül belekezdenem a könyvébe, melyért utólag nagyon hálás vagyok azoknak, akik lehúzták.
Igaz, jó nagy hülyeségeket beszéltek, de azért örülök, hogy így nulláról indult nálam a sztori.
Azzal tisztában voltam, hogy ez a regény egy fikció, mely az Austen család életrajzi adatait használja fel - s hagyjuk meg, igen élvezetesen -, így ez nem okozott számomra lelki törést.
Az már egy picit igen, hogy az írónő vénlányságának tudatában végig tisztában voltam azzal, hogy mi lesz a sztori vége.
Az az érzés megvan, amikor pontosan ismertek egy történetet, de mindvégig annak drukkoltok, hogy ne azzal érjen véget, amivel?
Nálam eddig legerősebben ez a Gyűrűk ura moziváltozatnál lépett működésbe, ahol mindig rendre mantrázom, hogy Haldir nem hal meg! Haldir nem hal meg! aztán bezzeg mindig, én meg szomorú leszek, de most itt megint előjött, hogy egy idő után próbáltam erősen kivetíteni, hátha Miss Austen szerelmi élete boldog véget ér. (Jane férjhez megy! Jane férjhez megy!)
Megint nem jött össze, én meg úgy bőgtem a végén, mint valami megátalkodott romantikus, és lássuk be, a könyv sikeresen felszínre hozta eme lappangó tulajdonságomat.
Nagyon megszerettem a könyvet a végére, s bár nem akadémiai szinten, de eléggé ismerem fent nevezett életrajzát, ami véleményem szerint nem hogy nem lett megcsúfolva a könyv által, de Syrie Jamesnek tényleg sikerült az, amit kitűzött maga elé: kissé sajátos, mégis méltó tisztelgés az írónő előtt, egy könnyed, bájos és élvezetes regény formájában, ami ráadásul lehetne igaz is.
Mondjuk az elején nem volt könnyű összeszoknunk a könyvvel, mert kifejezetten zavart, hogy Austen könyveinek eseményei és karaktereinek jellemvonásai fel-le rohangálnak a regényben, de hamar belejöttem, és onnantól már sodort a történet magával, és már kifejezetten örültem a motívumoknak.
Érdekes elgondolás, hogy azok a művek, melyek évszázadok alatt sem vesztettek semmit fényükből, talán Jane életének eseményei ihlették, és valljuk be, logikus is, főleg Syrie James utószavával, melyet tényleg célszerű eme regény végén elolvasni.
A történet azokat az éveket dolgozza fel, amikor furcsa mód az írónő igencsak bőséges levelezése hirtelen megcsappant, s ezen időszakból több legenda, mint konkrétum maradt fenn. A Jane Austen kutatók sem vitatkoznak túlzottan azon, hogy 1809 és 1811 között valami olyan történhetett az Austen családban, melynek nyomait tudatosan tüntették el, s a jó Syrie James bizony ezt egy romantikus szerelemmel magyarázza, mely mint ismeretes, nem igazán házassággal ért véget.
Aztán, hogy ezekből a feltételezésekből mi igaz, és mi nem, nyilván már sose fog kiderülni, de hajlok arra, hogy a világ legolvasottabb szerelmes regényeit anélkül talán mégis csak nehéz lett volna összehozni, hogy a barátságon vagy testvéri szereteten kívül mást ne érzett volna bárki iránt.
A Jane Austen naplója ezért egy olyan szerelmet sző a talány köré, ami méltó az írónő regényeihez, meg úgy eleve ahh Mr. Ashford. Igaz, kissé talán túlidealizált, és még csak nem is Thomas Lefroy, de hát Jane-nek csakis a legjobbat.
Úgyhogy kíváncsian várom, hogy James mit talált ki a következő könyvére, mert ez ám annyira ügyes kis történet, hogy elképzelni nem tudom, mi mást lehetne még a titokzatos Jane Asuten köré költeni.
Értékelés:
Közös történetünk:
Bár Jane Austen könyveit, sőt még a továbbírásokat is szeretem, Syrie Jamesről annyi különböző véleményt hallottam, hogy sikerült abszolút elvárás nélkül belekezdenem a könyvébe, melyért utólag nagyon hálás vagyok azoknak, akik lehúzták.
Igaz, jó nagy hülyeségeket beszéltek, de azért örülök, hogy így nulláról indult nálam a sztori.
Azzal tisztában voltam, hogy ez a regény egy fikció, mely az Austen család életrajzi adatait használja fel - s hagyjuk meg, igen élvezetesen -, így ez nem okozott számomra lelki törést.
Az már egy picit igen, hogy az írónő vénlányságának tudatában végig tisztában voltam azzal, hogy mi lesz a sztori vége.
Az az érzés megvan, amikor pontosan ismertek egy történetet, de mindvégig annak drukkoltok, hogy ne azzal érjen véget, amivel?
Nálam eddig legerősebben ez a Gyűrűk ura moziváltozatnál lépett működésbe, ahol mindig rendre mantrázom, hogy Haldir nem hal meg! Haldir nem hal meg! aztán bezzeg mindig, én meg szomorú leszek, de most itt megint előjött, hogy egy idő után próbáltam erősen kivetíteni, hátha Miss Austen szerelmi élete boldog véget ér. (Jane férjhez megy! Jane férjhez megy!)
Megint nem jött össze, én meg úgy bőgtem a végén, mint valami megátalkodott romantikus, és lássuk be, a könyv sikeresen felszínre hozta eme lappangó tulajdonságomat.
Nagyon megszerettem a könyvet a végére, s bár nem akadémiai szinten, de eléggé ismerem fent nevezett életrajzát, ami véleményem szerint nem hogy nem lett megcsúfolva a könyv által, de Syrie Jamesnek tényleg sikerült az, amit kitűzött maga elé: kissé sajátos, mégis méltó tisztelgés az írónő előtt, egy könnyed, bájos és élvezetes regény formájában, ami ráadásul lehetne igaz is.
Mondjuk az elején nem volt könnyű összeszoknunk a könyvvel, mert kifejezetten zavart, hogy Austen könyveinek eseményei és karaktereinek jellemvonásai fel-le rohangálnak a regényben, de hamar belejöttem, és onnantól már sodort a történet magával, és már kifejezetten örültem a motívumoknak.
Érdekes elgondolás, hogy azok a művek, melyek évszázadok alatt sem vesztettek semmit fényükből, talán Jane életének eseményei ihlették, és valljuk be, logikus is, főleg Syrie James utószavával, melyet tényleg célszerű eme regény végén elolvasni.
A történet azokat az éveket dolgozza fel, amikor furcsa mód az írónő igencsak bőséges levelezése hirtelen megcsappant, s ezen időszakból több legenda, mint konkrétum maradt fenn. A Jane Austen kutatók sem vitatkoznak túlzottan azon, hogy 1809 és 1811 között valami olyan történhetett az Austen családban, melynek nyomait tudatosan tüntették el, s a jó Syrie James bizony ezt egy romantikus szerelemmel magyarázza, mely mint ismeretes, nem igazán házassággal ért véget.
Aztán, hogy ezekből a feltételezésekből mi igaz, és mi nem, nyilván már sose fog kiderülni, de hajlok arra, hogy a világ legolvasottabb szerelmes regényeit anélkül talán mégis csak nehéz lett volna összehozni, hogy a barátságon vagy testvéri szereteten kívül mást ne érzett volna bárki iránt.
A Jane Austen naplója ezért egy olyan szerelmet sző a talány köré, ami méltó az írónő regényeihez, meg úgy eleve ahh Mr. Ashford. Igaz, kissé talán túlidealizált, és még csak nem is Thomas Lefroy, de hát Jane-nek csakis a legjobbat.
Úgyhogy kíváncsian várom, hogy James mit talált ki a következő könyvére, mert ez ám annyira ügyes kis történet, hogy elképzelni nem tudom, mi mást lehetne még a titokzatos Jane Asuten köré költeni.
Kiadó: Kelly
Értékelés:
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!