Mats Strandberg - Sara B. Elfgren: A tűz

Lélegzetelállítóan szép szeptemberi égbolt feszül a facsúcsok fölött.

Fülszöveg:

Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket és nem gyógyítja meg az összetört szíveket… A svéd szerzőpáros fiatal felnőtteknek szóló trilógiájának első kötete, a Kör, óriási sikert aratott az egész világon, és nagy várakozás előzte meg a folytatást, melyben újabb sötét és misztikus fordulatok borzolják az olvasók idegeit.

Fura könyv ez.
Fura a sorozat is, a svédek meg ezer százalék, hogy nem teljesen normálisak.

Annyi depressziót tudnak láthatóan és elrejtve is egy könyvbe sűríteni, hogy néha már a borotvapenge képe lebeg önkéntelenül is a szemem előtt.
Nem is hangolódtam rá egykönnyen a sztorira, pedig szerettem az első részt, de valahogy most szépen kijöttek azok a problémák, amikkel korábban még nem is mertem, és nem is akartam szembenézni. Amennyire szerettem az ifjúsági vonalat A körben, most annyira nehéz volt azonosulni azzal, és pont a misztika rész tartott lázban.
Sok a szereplő, nehezen követhetőek néha, ráadásul szerintem a szerkesztés sem az igazi, sokszor érzem úgy, hogy lényegtelen dolgokat részletesen leírnak, aztán meg hirtelen ugrunk pár hónapot... és újra lényegtelen dolgokat helyeznek előtérbe a szerzők. Persze nyilván nem csak azt, de volt, hogy nem értettem, miért azt a szálat követjük, amit, és nem egy másikat.

Tényleg megfordult az elején a fejemben, hogy én ezt ráhagyom, mert se kedvem, se energiám most a tinik teljesen idióta lelki világához, ahol beletörődnek a klikkesedésbe, meg problémáznak feleslegesen a súlyukon, vagy a szerelmi életükön.
Aztán még az a nagy pozitív szektásodás is... Kis híján a fejemet fogtam, pláne, amikor rájöttem, hogy a nyűglődésem ellenére is hat rám a könyv, és lazán nekimegyek azoknak, akik negatív gondolatokat árasztanak felém bármilyen formában.

Ezért aztán elgondolkodtam. Elkezdtem megfigyelni magam.
Ez a könyv gyakorlatilag tökéletes ellenpontja bármely One Direction klipnek, és amennyire bosszant a srácok fene nagy hurráoptimizmusa, és rózsaszín lányregénybe illő nyáltengere, annyira imádom is, és itt amennyire bosszant a mély depresszió, annyira vonz is. Ellentmondás ellentmondás hátán, de ha lecsupaszítok mindent, egyszerűen csak nem bírom kivonni magam se az előbbi, se az utóbbi példa hatása alól. :)

Az engelsforsi Kiválasztottak kalandjainak következő részében a lányok még mindig életképtelenek sokszor, mert lényegtelen (sokszor legalábbis tényleg lényegtelen) dolgokon problémáznak, a mágikus összeesküvés kapcsán visszatartott információk még mindig (illetve most már aztán tényleg) dühítőek, mert hagyján, hogy a tinik még nem disztingváljak napi problémáik körét, na de hogy a felnőtt szereplők is azzal húzzák az idegeimet, hogy semmit, de tényleg az ég egy adta világon SEMMI információt nem hajlandóak apokalipszis idején megosztani a tudatlan hősökkel...
És igen, rájöttem, hogy bosszant a könyv, a szereplők, kiket bár megkülönböztethető jellemek, azért nehéz elkülöníteni, a cselekmény szerkesztése szerintem néhol aránytalan az információkat illetően, de leginkább az bosszant, hogy van ebben a könyvben valami megfoghatatlan, és nehezen lehet ezt a valamit szavakkal átadni.

Valami, ami felülír minden nyavalygást, és aminek a vége az, hogy az általam nehezményezett tulajdonságai ellenére elkezd jó könyvként viselkedni. Mert csak a jó könyvekbe lehet belecsúszni annyira, hogy az ember más torkának essen a negatív hozzáállásért, ha épp a Pozitív Engelsfors hitvallásról olvas.

Sirámaim ellenére is hamar elkezdett a könyv bekúszni a gondolataimba, az érzéseimbe, mellém kucorodott észrevétlen minden este a takaró alá, és elkísért napközben, bármerre is mentem. Két mosás között arra gondoltam, hogy lehetnek ennyire depresszívek a svéd tinik, miért olyan megátalkodott önsorsrontó Anna-Karim mamája, vajon Linnéának szerencséje lesz-e a szerelemben, mikor derül ki, hogy a kékcinke valójában Vanessa famulusa... hogy a fenébe győzzük le a démonokat végre.
És járt az agyam azon, hogy mikortól mérgező az a nagy PE-bájvigyor, és mi az a határ, amíg még igenis segít a pozitív gondolkodás, hogy miért lettek ilyen gyengék a gimisek, hogy hagyják magukat kasztokba sorolni... mégis mitől jó a svéd irodalom, mikor minden idegszálam sikít a belőle áradó kilátástalanság ellen sokszor.
Mert ebben aztán van fásult életuntság, még ha épp a világért is harcolunk, és tényleg nem értem, hogy mégis miért mászott a bőröm alá a könyv, miért vonzott folyton magához.
Mert ezt tette, és az az igazság, hogy egy könyv legyen akármilyen, amennyiben nem tudok tőle szabadulni, ha folyton az eszemben jár, ha a tetteimet az befolyásolja, hogy siessek vissza hozzá, akkor az egy jó könyv, akármit is mondok én, akármit is mondanak mások.

És ez a könyv jó, hejj!, még jobb is, mint az előző, valahogy delejesebb, talán pont a pozitív-negatív kontraszt miatt, ami nem csak megcsillan, hanem rátelepszik a teljes regényre. Tény és való, hogy már nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és nem csak azért, mert kinőttem vélhetően a tinikorból, hanem azért is, mert annak idején nem volt ám ilyen amerikai módi, hogy a népszerűek nem vegyülnek az okostojásokkal. Nem volt ilyen elkülönült társadalmi rendszer, és végtelenül zavar, hogy most van, mert szerintem hülyék, hogy ezt így kialakították maguknak, ha tényleg így van a való életben.

Nem tehetek róla, de egy ifjúsági regény, de legalább a vége, legyen már osztálykirándulás érzetű, ahol mindenki szeret mindenkit, és megszűnnek a különbségek, csak a nagy közös utazás van.
Igaz, itt megkapjuk, de kínkeservesen, és akármennyire is örülök, hogy hullanak a kisebb-nagyobb szereplők, azért fáj is, sőt, furcsa módon nekem fáj legbelül, hogy ezek a svéd tinik ennyit szenvednek.
Ennél a résznél valahogy fordult bennem valami, mert míg A körnél az ifjúsági részt szerettem, és a fantasy vonalat éreztem gyengébbnek, A tűz esetében pont a mágia kapcsán leltem nagyobb örömemet. Sok lett nekem ez a sötétség, ami a lelkekben dúl, hogy alig van némi fény, csöppnyi remény számukra, ellenben a démoni összeesküvés a háttérben, az újabb csepegtetett információk világunk bukásáról egyre jobban berántanak, mind jobban ködösítenek a "felnőttek", annál jobban akarom kinyomozni a titkaikat.

Nem tudom, hogy Elfgren és Strandberg miért fogja vissza ennyire (szerintem tudatosan) az eseményeket, vagy miért bántja ennyire a szereplőit, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen véget szánnak majd nekik a harmadik részben. Furcsa kettősség ez, olyan, amikor valamiről nagyon el akarjuk fordítani a tekintetünket, és mégsem bírunk másfelé figyelni.

Mert a visszatartott információk ellenére is, valami azért szépen körvonalazódik finom svéd módon, a rejtély egyre jobban körülfogja a történetet, ahogy engem a könyv atmoszférája.
Egyre közelebb vannak a démonok, egyre elszántabbak, én meg csak ülök itt, és kényszerből körmölök, pedig valójában belekiabálnám a kérdésem a világba, hogy
Mikor jön már a következő rész? :)

Az előolvasás lehetőségét köszönöm a  Geopen Kiadónak!

Szerző: Mats Strandberg - Sara B. Elfgren
Sorozat: Engelsfors-trilógia #2
Eredeti cím: Eld
Oldalszám:
Kiadó: Geopen
Megjelenés: 2013

Értékelés: