Borzasztó nehéz szülés volt ez a könyv, és most ez nem egy a képtelen szójátékaim közül, utalva a könyv tartalmára (bár de, de most nem ez a lényegi rész), hanem arra értem, hogy már egy hónapja ülök rajta. Már nagyjából 70 oldal után tudtam, hogy mit írnék szívem szerint, de mire a végére értem, rájöttem, hogy ha eddig nem vertem ki a biztosítékot másoknál, akkor majd most fogom. És nem voltam benne biztos, hogy ezt feltétlen ki akarom próbálni...
Hozzátartozik a történethez, hogy nemrég temetés is volt, és igen, megvolt a világvége alaphangulatom, mégis úgy gondolom, hogy a családi tragédiáktól függetlenül is hasonló lenne véleményem a könyv kapcsán.
Rogers felállított ugyanis egy olyan világot, ahol kihalásra áll az emberiség, megint a terhességgel van gond (mint a Részben embernél - úgy látszik, egyre jobban így akarnak kiirtani bennünket az írók), tombol az AHS - anyai halálozási szindróma -, amit mi szabadítottunk magunkra, csak hogy még ütősebb legyen a dolog, hisz ha robotok gyilkolnak, azért annak nincs akkora súlya, mint ha az ember futtatja zsákutcába önmagát.
De ha már itt tartunk, végül is minden hülyeség tőlünk ered, szóval...
Na, a történetben az, aki teherbe esik, gyakorlatilag olyan, mintha gyógyíthatatlan betegségek tömegét vállalná magára önként, első trimeszter, aztán már szevasz is van az anyának is, meg a babának is. A.k.a, van még úgy kb 75 éve az emberiségnek, és Viszlát, Föld bolygó, köszönjük a lízingelés lehetőségét!
És mire idáig elértem, arra jutottam, hogy hasonló helyzetben (meg nyilván így olvasva is), én bizony ezt örvendetes dolognak tartanám.
Igen, Rogers felállított egy olyan jövőképet, hogy kihalunk, én meg örömmel venném, ha így lenne, mert ez a mód, ha már olyan hülyék vagyunk, hogy egymást mérgezzük, még mindig egy méltóságteljes dolog. Tudod, hogy leéled az életedet, közben szépen elfogytok, és mikor az utolsó is végelgyengül, akkor itt a vége, és elindul, vagyis inkább folytatódik nélkülünk a bolygó csodálatos körforgása.
Igen, megértünk rá lassan, és itt az ideje, hogy lassan lelépjünk a színről, és amit az írónő itt felvázolt, az még egy szép befejezés is, mármint a körülményekhez képest. (Olyan ez, mint amikor alvás közben ér a halál, szerintem.)
Persze, nem lenne ember az ember, ha bírna magával, és itt is hamar kiokoskodták az orvosok, hogy a kóma jó dolog, legalább addig, míg az utánpótlás megszületik, hisz, ha anyuka nem is, a gyerek legalább élje túl, és vigyük szépen tovább a pióca életmódot.
Na, itt már kezdtem ideges lenni, mert nagyon nem arra fordult a történet, mint örvendetes lett volna számomra. Én komolyan a kihalásnak drukkoltam.
Ráadásul az, hogy két idősíkon ugrálunk, adott egy kis feszültséget a dolognak, de persze végig sejtettem, hogy mire megy ki a végén a játék, mi ellentét feszül apa és lánya között.
Aztán kitalálták, hogy még az is megoldható, hogy a fertőzést nem örökítsék tovább a csecsemőkre, szóval már tényleg megmentették elméletben a bolygót, én meg arra készültem, hogyha nem képesek önmagukat, akkor majd én kiirtom őket, mert nem igaz, hogy nem bírnak szépen megpusztulni. És ezzel jól elszórakoztam úgy a feléig, próbáltam szégyellni magam, hogy hasonló világvége helyzetben én üdvözült mosollyal szépen leülnék, és várnám, hogy bevégezzük, sőt, még akár szabotálnám is a túlélésre tett erőfeszítéseket. (Persze nem sikerült őszintén elszégyellni magam.)
Viszont a felétől, vagyis nagyjából onnan, hogy Jessie nyilvánvaló döntése ki lett mondva, illetve hát le lett írva... na onnantól átfordul a könyv valami végtelenül unalmas valamivé.
Az a vicc, hogy egyszerűen nem lehet belekötni a főhősnő okfejtésébe, Rogers nagyon szépen kibontotta és levezette, hogy ki hogyan jutott arra a következtetésre, amire, de onnantól kezdve, hogy tettekbe fordult az elmélet, a sztori megfáradt.
Nem is igazán értettem volna, hogy ezt hogy sikerült, ha nem ugyanígy jártam volna annak idején Kertész Imre Sorstalanságával. Ott is, mintha valahol a közepénél elvágták volna, és az addig érdekfeszítő és gördülékeny történet szélsebesen ellaposodott, és alig bírtam átrágni magam a végéig.
Míg ott az írástechnikai is furán változott, itt "csak" a sztori süppedt unalomba azáltal, hogy egyrészt abszolút nem értettem egyet Jessie tettével, hiába értettem logikailag a dolgokat, másrészt meg megszűnt a váltott idősíkból adódó feszültség, ami úgy tűnik, hogy hasznára vált ennek a melankólikus, merengő stílusú regénynek.
Kár érte, meg azért is, hogy Rogers nem nyírt ki bennünket a végére! Én tényleg annak drukkoltam. Itt és most igen, mert ez a jövőkép olyan gyönyörűen borzalmas, hogy egyszerűen muszáj lett volna kihalással jutalmazni az emberiséget.
És nem, nem kérek semmilyen kezelést, köszönöm, de ha eljön egyszer a világvége számunkra, szerintem ez egy "jó" befejezés lehet. Csak leéljük egymagunk az életünket, aztán szép csendben elenyészünk, mintha itt se lettünk volna...
Tudom, hogy ez a könyv elméletileg a reményről szól(hat), csak nekem nagyon nem ez volt a végkövetkeztetésem olvasás közben, úgyhogy részemről Bazzal értek egyet:
Hozzátartozik a történethez, hogy nemrég temetés is volt, és igen, megvolt a világvége alaphangulatom, mégis úgy gondolom, hogy a családi tragédiáktól függetlenül is hasonló lenne véleményem a könyv kapcsán.
Rogers felállított ugyanis egy olyan világot, ahol kihalásra áll az emberiség, megint a terhességgel van gond (mint a Részben embernél - úgy látszik, egyre jobban így akarnak kiirtani bennünket az írók), tombol az AHS - anyai halálozási szindróma -, amit mi szabadítottunk magunkra, csak hogy még ütősebb legyen a dolog, hisz ha robotok gyilkolnak, azért annak nincs akkora súlya, mint ha az ember futtatja zsákutcába önmagát.
De ha már itt tartunk, végül is minden hülyeség tőlünk ered, szóval...
Na, a történetben az, aki teherbe esik, gyakorlatilag olyan, mintha gyógyíthatatlan betegségek tömegét vállalná magára önként, első trimeszter, aztán már szevasz is van az anyának is, meg a babának is. A.k.a, van még úgy kb 75 éve az emberiségnek, és Viszlát, Föld bolygó, köszönjük a lízingelés lehetőségét!
És mire idáig elértem, arra jutottam, hogy hasonló helyzetben (meg nyilván így olvasva is), én bizony ezt örvendetes dolognak tartanám.
Igen, Rogers felállított egy olyan jövőképet, hogy kihalunk, én meg örömmel venném, ha így lenne, mert ez a mód, ha már olyan hülyék vagyunk, hogy egymást mérgezzük, még mindig egy méltóságteljes dolog. Tudod, hogy leéled az életedet, közben szépen elfogytok, és mikor az utolsó is végelgyengül, akkor itt a vége, és elindul, vagyis inkább folytatódik nélkülünk a bolygó csodálatos körforgása.
Igen, megértünk rá lassan, és itt az ideje, hogy lassan lelépjünk a színről, és amit az írónő itt felvázolt, az még egy szép befejezés is, mármint a körülményekhez képest. (Olyan ez, mint amikor alvás közben ér a halál, szerintem.)
Persze, nem lenne ember az ember, ha bírna magával, és itt is hamar kiokoskodták az orvosok, hogy a kóma jó dolog, legalább addig, míg az utánpótlás megszületik, hisz, ha anyuka nem is, a gyerek legalább élje túl, és vigyük szépen tovább a pióca életmódot.
Na, itt már kezdtem ideges lenni, mert nagyon nem arra fordult a történet, mint örvendetes lett volna számomra. Én komolyan a kihalásnak drukkoltam.
Ráadásul az, hogy két idősíkon ugrálunk, adott egy kis feszültséget a dolognak, de persze végig sejtettem, hogy mire megy ki a végén a játék, mi ellentét feszül apa és lánya között.
Aztán kitalálták, hogy még az is megoldható, hogy a fertőzést nem örökítsék tovább a csecsemőkre, szóval már tényleg megmentették elméletben a bolygót, én meg arra készültem, hogyha nem képesek önmagukat, akkor majd én kiirtom őket, mert nem igaz, hogy nem bírnak szépen megpusztulni. És ezzel jól elszórakoztam úgy a feléig, próbáltam szégyellni magam, hogy hasonló világvége helyzetben én üdvözült mosollyal szépen leülnék, és várnám, hogy bevégezzük, sőt, még akár szabotálnám is a túlélésre tett erőfeszítéseket. (Persze nem sikerült őszintén elszégyellni magam.)
Viszont a felétől, vagyis nagyjából onnan, hogy Jessie nyilvánvaló döntése ki lett mondva, illetve hát le lett írva... na onnantól átfordul a könyv valami végtelenül unalmas valamivé.
Az a vicc, hogy egyszerűen nem lehet belekötni a főhősnő okfejtésébe, Rogers nagyon szépen kibontotta és levezette, hogy ki hogyan jutott arra a következtetésre, amire, de onnantól kezdve, hogy tettekbe fordult az elmélet, a sztori megfáradt.
Nem is igazán értettem volna, hogy ezt hogy sikerült, ha nem ugyanígy jártam volna annak idején Kertész Imre Sorstalanságával. Ott is, mintha valahol a közepénél elvágták volna, és az addig érdekfeszítő és gördülékeny történet szélsebesen ellaposodott, és alig bírtam átrágni magam a végéig.
Míg ott az írástechnikai is furán változott, itt "csak" a sztori süppedt unalomba azáltal, hogy egyrészt abszolút nem értettem egyet Jessie tettével, hiába értettem logikailag a dolgokat, másrészt meg megszűnt a váltott idősíkból adódó feszültség, ami úgy tűnik, hogy hasznára vált ennek a melankólikus, merengő stílusú regénynek.
Kár érte, meg azért is, hogy Rogers nem nyírt ki bennünket a végére! Én tényleg annak drukkoltam. Itt és most igen, mert ez a jövőkép olyan gyönyörűen borzalmas, hogy egyszerűen muszáj lett volna kihalással jutalmazni az emberiséget.
És nem, nem kérek semmilyen kezelést, köszönöm, de ha eljön egyszer a világvége számunkra, szerintem ez egy "jó" befejezés lehet. Csak leéljük egymagunk az életünket, aztán szép csendben elenyészünk, mintha itt se lettünk volna...
Tudom, hogy ez a könyv elméletileg a reményről szól(hat), csak nekem nagyon nem ez volt a végkövetkeztetésem olvasás közben, úgyhogy részemről Bazzal értek egyet:
- Arra gondoltam, hogy talán meg is érdemeljük.
- Az AHS-t?
Bólintott.
- Miért?
- Nos, valami rosszra előbb-utóbb számítani lehetett. Az emberiség annyira tönkretette a világot.
- Olyanokra gondolsz, mint a globális felmelegedés?
- Persze. Aztán ott van az olajtartalékok, a víz, és az élelem megfogyatkozása. A lényeg az, hogy ott volt már a fejünk fölött a baj. Elő volt készítve hozzá a talaj.
Szerintem:
Szerinted?
elgondolkodtató vélemény.
VálaszTörlésEz az a könyv, amit a borító miatt soha kezembe nem vennék. Annyira kiábrándító...
VálaszTörlés