Míg a Reklámország peremén olvasásakor automatikusan születtek a gondolatok, a Speedy esetében mondhatni némán olvastam, és a regény végeztével is nehezebben jöttek a szavak, hogy mit is jelentett nekem. Nekikezdtem, majd eldobtam legalább hat vázlatot, mert egyszerűen nem akart összeállni a mondandóm, és csak idővel kezdtem belátni azt, hogy azért, mert pont az ellenkezőjére törekedtem az értékelésemmel, mint Domokos Gábor a sztorijával.
Kicsi és tartalmas. - Ez fedi leginkább a Speedy-t, ami a Megakrimi pályázaton lett második helyezett. Pontosan nem tudom, mennyi karakter volt a maximális, de összességében jellemző, hogy a nyertes művek nem túl hosszúak, mégsem lehet rájuk, s jelen esetben a Speedy-re azt mondani, hogy könnyen, gyorsan, felejthetően olvasható.
Az alaptörténet nyilvánvalóan egy gyilkosság, hiszen krimipályázat döntőse a könyv, ám aki a műfajon belül, bármely irányzat szabályait szeretné felfedezni olvasás közben, az érdekesen fog csalódni.
Domokos Gábor könyvében adott a bűntény (ezzel nyitunk), s rögtön ismerjük a "gyilkost".
Egy többmilliós (vagy tízmilliós) villába betörnek, és amit nem tudott kibekkelni a profi riasztórendszer, azt megoldotta menekülésnél a két dobermann, azaz volt betörő, nincs betörő. Mondhatni, dolgunk sincs, bár épp az indokok felkutatása még előttünk állhatna, ha nem kapnánk szinte készen azt is (Mert hát miért tör be a szerencsétlen egy milliomoshoz? Nem nagy kaland: PÉNZ!).
Mégis mitől marad mégis krimi? Miért kell tovább olvasni?
Egy többmilliós (vagy tízmilliós) villába betörnek, és amit nem tudott kibekkelni a profi riasztórendszer, azt megoldotta menekülésnél a két dobermann, azaz volt betörő, nincs betörő. Mondhatni, dolgunk sincs, bár épp az indokok felkutatása még előttünk állhatna, ha nem kapnánk szinte készen azt is (Mert hát miért tör be a szerencsétlen egy milliomoshoz? Nem nagy kaland: PÉNZ!).
Mégis mitől marad mégis krimi? Miért kell tovább olvasni?
Egyszerűen azért fricskáért, ami a végére, illetve egész pontosan a mű végén csattanóként megjelenik, meg mert van másik betörő, akinek nem sikerült randizni a kutyákkal, hanem inkább kereket oldott, és amint erre rájövünk, már indul is a hajsza utána, kinek ezért, kinek azért.
A regény történetvezetése, bár látszólag ellentmond a műfajnak, valójában egész mélyen, szinte rejtetten élő lélektani hatásokat boncolgat, látszólag megint csak félvállról, már-már hányaveti módon.
Keller karaktere, ezé a kiugrott drogdíler, aki ma már "tisztességes" útra tért üzletember, és az életunt nyomozó, Bartai személye éles ellentétben áll egymással. Egyik nemtörődöm, fensőbbséges, és nagy ívben tesz másokra, míg a másik görcsös, hitehagyott és meglehetősen előítéletes. Tipizált, mégsem elrongyolt karakterek, valahol felsejlik bennük a nagy magyar igazság, és számtalan lehetőség is.
Lehetőség, hogy jobban belemásszunk a motivációikba, a múltjukba, minden sötét és piszkos titkukba, amik rendre felsejlenek olvasás közben. (A Csilláról meg inkább ne beszéljünk, mert attól zabos leszek.)
A trükk, hogy ezt az alapos megismerést nem kapjuk meg, mondhatni csak utunkba kerül. Természetesen vannak visszapillantások, ám szinte triviális dolgokról, pláne annak fényében, néha elkapunk egy-egy mondatot, ami nagyobb titkokat rejt, ami elkanyarítana bennünket a fő csapástól, ám Domokos Gábor ezt nem engedi. A történet mindvégig egyenesen, egy irányba halad, mindkét szereplővel együtt végig a címszereplő nyomában vagyunk, és csak perifériásan látunk mindent, ami nem képezi szerves részét a végkifejletnek.
Ettől a húzástól lehetne, hogy hiányérzetünk támad, ne adj' isten, alulírt marad a regény, mégsem szolgálhatok jó hírrel ez ügyben azok számára, akik alig várják, hogy rosszat olvassanak a könyvről.
A történetvezetés ugyanis sodró és lendületes, s egy forgatókönyvírótól nem meglepő, hogy filmszerű. Fura, de kicsit olyan volt olvasni, mintha úsznék. Nem amolyan natúr, tengerben lubickolásra gondolok, hanem amikor az ember tempózik a medencében, és a víz alatt csak elmosódva látja maga körül a dolgokat, miközben mindvégig a cél felé tart, kitartóan tempózva. Látja, hogy vannak körülötte mások is, érzi a víz hőmérsékletét, a levegőjét, hallja az uszodai hangokat, élvezi a vízben tempózást, mégis csak a célkőre koncentrál, minden megtett csapás okkal van.
Itt is egyértelműen egy felé, Speedy felé haladunk, kartempó Keller, lábtempó Bartai, akik úgy dolgoznak külön-külön, hogy közben egyfelé visz az útjuk. Bennünket.
Mégpedig egy olyan lezáráshoz, ami igazi arculcsapás, egy vicc, egy fityisz mindenkinek, aki nem hajlandó elengedni a görcsös elvárásait, amivel leül olvasni.
Valahol ez a rákfenéje a kortárs irodalomnak, hogy azt hisszük, tudjuk mit akarunk és fogunk olvasni, aztán ha olyat találunk, ami ennek ellent mond, máris megzavarodunk. Éppúgy igaz ez a tartalomra és a formára nézve is.
Nehéz kevés szóval tartalmas mondanivalót írni, bár, ha jobban belegondolok, emlékezeteset valójában csak és kizárólag így lehet. Hány könyvet olvas az ember, ami mondhatni túl van írva, és igen rövid idő után az ember már alig emlékszik részletekre, ellenben egy jól megírt rövid beleéghet az agyunkba.
Ennek felel meg a Speedy is, kevés szóval, mellékvágányok nélkül előadott történet arról, hogy mennyire nem akarunk másokat megérteni, hogy a jószándék bizony az az építőkő, ami egyenes út a pokolba, és hogy legyen bármilyen nyavalyák is, nem biztos, hogy az előítéleteink annyira jó segítőink is egyben.
És nem mindig kellenek ehhez nagy szavak, vagy körmönfont, hosszú mondatok. Néha elég csak egy rövid történet is.
(Ó, és az első könyvborító, ami tesómnak is maradéktalanul tetszett.)
Szerintem:
Szerinted?
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!