Régebben én is úgy gondoltam, hogy nem lenne a világon jobb dolog, ha visszarepülhetnék Austen korába, ahol a hölgyek még hölgyek lehettek, az urak meg még urak voltak, attól függetlenül, hogy gazemberek már akkor is sétálgattak közöttünk.
Megvolt az összes Austen regény, az életrajzok és memoárok, a filmfeldolgozások az 1930-as évektől kezdve, gyakorlatilag minden, ami elérhető volt. Egy időben nem is voltam hajlandó mást olvasni, lévén minek, ha egyszer Austen jó.
Úgyhogy mondhatni, teljességgel megértem Syrie James rajongását a nagy előd iránt, és elképzelhetőnek tartom, hogy magam is nagy kutatója lettem volna egy időben, ha olyan nyelvterületen születek, ahol ennek értelmét látják.
Valljuk be, kis hazánk annyira ennek nem ad teret, és nemrég rá is döbbentem, hogy utólag ezt már annyira nem is bánom.
Még mindig csodálattal adózom a kornak, imádom Austen könyveit, tetszik a korabeli haj és ruhaviselet, de nem hiszem, hogy már tudnék akkor és ott élni. Valahol kinőttem ebből a lányos romantikából, kell a net, meg a farmernadrág, és menne a fene férjhez valakihez, akit alig ismerek. Így se akarok, ráadásul abban a korban már réges-rég leírtak volna jelenlegi korommal és hajadonságommal.
Syrie James viszont nem nőtt ki a rajongásból, aminek újabb kézzel fogható bizonyítéka eme könyv. Tény és való, hogy olvastunk már jobbat is tőle, illetve részben, amit mindjárt ki is fejtek, de azért örülök neki, hogy a rengeteg Austen-replikáns között van olyan író, aki tisztességesen meg tudja idézni a nagy elődöt.
Az elveszett Jane Austen-kézirat ezúttal egy regény a regényben, ellentétben a korábbi Jane Austen naplójával, amire sokan egy az egyben azt hitték, hogy valami csoda folytán előkerült Austen írás.
Támadták is az olvasás közbeni felismerés miatt sokan szerencsétlen írónőt, no meg a kiadót, amin már akkor is röhögtem, hiszen könyörgöm, annyit azért lehet tudni az avatatlan olvasónak is, hogy hat regény, pár töredék, és csókolom, minden mást a tűz emésztett fel.
Most viszont egyértelműbbé tette James, hogy az ő fikciójáról van szó, és legújabb ábrándját jelenkori történetbe csomagolta.
És én mondom, hogy kár volt, mert nem kellene foglalkozni a fanyalgókkal, akik saját tudatlanságuk miatt érzik átejtve magukat. A kerettörténet ugyanis meglehetősen száraz és kidolgozatlan lett. Míg a belső regényt, a fiktív elveszett kéziratot imádtam, addig Samantha és Anthony története olyan semmilyen volt, mintha tényleg csak muszájból írta volna a könyvbe James.
Anthony sajnos egyáltalán nem méltó az Austen regények és hősök szellemiségéhez, se a jókhoz, se a rosszakhoz, de Samantha sem mondhatja el igazán magáról, hogy heroine-nak (hősnőnek) való alapanyag. Merevek voltak, és sótlanok.
Bezzeg a belső regény!
Imádom, ahogy James összemixeli az Austen regények különböző szereplőit, sőt, még Austen rejtélyes életének egy-egy részletét is, és abból új történeteket alkot. Szeretem felfedezni, hogy mi honnan jött, mely karaktert melyik könyvből emelte át, és formázta sajátosan, ráadásul az így megidézett stílus szerintem igenis méltó Austenhez.
Jelen elveszett kézirat például egy olyan korai próbálkozást idéz meg, amikor Jane még nem volt kiforrott író (mint tudjuk, rengetegszer átdolgozta nagyregényeit is, ami meg nem tetszett neki, azt gátlástalanul kidobta), és nevezett kéziratot sikeresen el is hagyta egy útja során. Stanhope-ék története ezúttal inkább Jane Austen élettörténetével egyezik, de vannak hasonlóságok az Emma című regény szereplőivel és történetével kapcsolatban is. Megidézi Austen munkásságát, mégis kevesebb az élesen kivehető mixelés, és csak esszenciájában lehet kutatni a hasonlóságot más regényekhez képest, ellentétben James korábbi könyvével. Mégis izgalmas és élvezhető, sőt, nagyon is szerethető ez a belső regény, és szinte sajnálom, hogy nem eredeti Austen a pórul járt tiszteletes története.
Hiába, Syrie James még mindig nagyon érti a dolgát, ha utánzatot kell írni, bár az is igaz, hogy bebizonyította, talán a jelenkori történetekkel nem feltétlen érdemes próbálkoznia.
Aki a regény olvasásába kezd, kérem, hogy ne a kerettörténettel foglalkozzon, hanem a Stanhope család történetével, amit bár megszakításokkal olvashatunk, mégis megéri a végére járni. Ha más nem úgy, hogy Samantháékat átlapozza az ember. És bizton állítom, még így is teljes értékű regényt tarthat a kezében bárki, aki egy kis múltidézésre vágyik, de már ronggyá olvasta az otthoni Austen regényeket, mégsem akar kiszakadni abból a világból. ;)
Megvolt az összes Austen regény, az életrajzok és memoárok, a filmfeldolgozások az 1930-as évektől kezdve, gyakorlatilag minden, ami elérhető volt. Egy időben nem is voltam hajlandó mást olvasni, lévén minek, ha egyszer Austen jó.
Úgyhogy mondhatni, teljességgel megértem Syrie James rajongását a nagy előd iránt, és elképzelhetőnek tartom, hogy magam is nagy kutatója lettem volna egy időben, ha olyan nyelvterületen születek, ahol ennek értelmét látják.
Valljuk be, kis hazánk annyira ennek nem ad teret, és nemrég rá is döbbentem, hogy utólag ezt már annyira nem is bánom.
Még mindig csodálattal adózom a kornak, imádom Austen könyveit, tetszik a korabeli haj és ruhaviselet, de nem hiszem, hogy már tudnék akkor és ott élni. Valahol kinőttem ebből a lányos romantikából, kell a net, meg a farmernadrág, és menne a fene férjhez valakihez, akit alig ismerek. Így se akarok, ráadásul abban a korban már réges-rég leírtak volna jelenlegi korommal és hajadonságommal.
Syrie James viszont nem nőtt ki a rajongásból, aminek újabb kézzel fogható bizonyítéka eme könyv. Tény és való, hogy olvastunk már jobbat is tőle, illetve részben, amit mindjárt ki is fejtek, de azért örülök neki, hogy a rengeteg Austen-replikáns között van olyan író, aki tisztességesen meg tudja idézni a nagy elődöt.
Az elveszett Jane Austen-kézirat ezúttal egy regény a regényben, ellentétben a korábbi Jane Austen naplójával, amire sokan egy az egyben azt hitték, hogy valami csoda folytán előkerült Austen írás.
Támadták is az olvasás közbeni felismerés miatt sokan szerencsétlen írónőt, no meg a kiadót, amin már akkor is röhögtem, hiszen könyörgöm, annyit azért lehet tudni az avatatlan olvasónak is, hogy hat regény, pár töredék, és csókolom, minden mást a tűz emésztett fel.
Most viszont egyértelműbbé tette James, hogy az ő fikciójáról van szó, és legújabb ábrándját jelenkori történetbe csomagolta.
És én mondom, hogy kár volt, mert nem kellene foglalkozni a fanyalgókkal, akik saját tudatlanságuk miatt érzik átejtve magukat. A kerettörténet ugyanis meglehetősen száraz és kidolgozatlan lett. Míg a belső regényt, a fiktív elveszett kéziratot imádtam, addig Samantha és Anthony története olyan semmilyen volt, mintha tényleg csak muszájból írta volna a könyvbe James.
Bezzeg a belső regény!
Imádom, ahogy James összemixeli az Austen regények különböző szereplőit, sőt, még Austen rejtélyes életének egy-egy részletét is, és abból új történeteket alkot. Szeretem felfedezni, hogy mi honnan jött, mely karaktert melyik könyvből emelte át, és formázta sajátosan, ráadásul az így megidézett stílus szerintem igenis méltó Austenhez.
Jelen elveszett kézirat például egy olyan korai próbálkozást idéz meg, amikor Jane még nem volt kiforrott író (mint tudjuk, rengetegszer átdolgozta nagyregényeit is, ami meg nem tetszett neki, azt gátlástalanul kidobta), és nevezett kéziratot sikeresen el is hagyta egy útja során. Stanhope-ék története ezúttal inkább Jane Austen élettörténetével egyezik, de vannak hasonlóságok az Emma című regény szereplőivel és történetével kapcsolatban is. Megidézi Austen munkásságát, mégis kevesebb az élesen kivehető mixelés, és csak esszenciájában lehet kutatni a hasonlóságot más regényekhez képest, ellentétben James korábbi könyvével. Mégis izgalmas és élvezhető, sőt, nagyon is szerethető ez a belső regény, és szinte sajnálom, hogy nem eredeti Austen a pórul járt tiszteletes története.
Hiába, Syrie James még mindig nagyon érti a dolgát, ha utánzatot kell írni, bár az is igaz, hogy bebizonyította, talán a jelenkori történetekkel nem feltétlen érdemes próbálkoznia.
Aki a regény olvasásába kezd, kérem, hogy ne a kerettörténettel foglalkozzon, hanem a Stanhope család történetével, amit bár megszakításokkal olvashatunk, mégis megéri a végére járni. Ha más nem úgy, hogy Samantháékat átlapozza az ember. És bizton állítom, még így is teljes értékű regényt tarthat a kezében bárki, aki egy kis múltidézésre vágyik, de már ronggyá olvasta az otthoni Austen regényeket, mégsem akar kiszakadni abból a világból. ;)
Szerintem:
Szerinted?
Interjú a könyvről a Klubrádió Bemutatópéldány című műsorában
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!