Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

Ghoulok vannak a gyorshívójában. Nekem van a legmenőbb ügyvédem, az fix.

Fülszöveg: Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó. Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól… Szerző: Kevin Hearne Eredeti cím: Hounded Sorozat: A vasdruida krónikái #1 Oldalszám: 287 Kiadó: Könyvmolyképző Megjelenés: 2013

Az a helyzet, hogyha nincs Reea, Titti és Nima, én feltehetőleg az életben nem veszem kezembe ezt a sorozatot, és az Üldöztetve utólagos ismeretében bánnám a dolgot, de cefetül.
Kevin Hearne olyan soklényes urban fantasy világot pakolt össze, és tette pasisan lányossá, illetve vagány csajossá, hogy az embernek kedve támad megnyalni mind a tíz ujját. Aztán meg belevágni a folytatásba.

Jelen esetben egyébként a soklényes azt jelenti, hogy van itt minden, mi szem-szájnak, paralény imádó léleknek ingere: boszorkányok és vámpírok, vérfarkasok és ősi istenségek sokasága, sőt, még egy druida is, aki ráadásul az utolsó bárdok egyikeként képviselteti magát. Mivel az Üldöztetve a sorozat első része, meg vagyok róla győződve, hogy idővel előkerül még pár, így a könyvben elhangzott kizárólagosságot én most nem veszem alapul Atticus esetében.

Morrigan
Forrás

Aki egyébként nem is Atticus O'Sullivan volt eredetileg, hanem valami furán kimondhatatlan nevű fickó, amihez bár van fonetikus segédlet, maradjunk a szexi görög-ír álnévnél. Különben meg teljesen ír, illetve hát kelta, de ezt Hearne is rendesen összemossa, úgyhogy én se vekengek a különbségen tovább.
Korát tekintve 21, csak ez nem az évei, hanem az évszázadai száma, bár ahhoz képest igen jól tartja magát, és a helyes kis vörösnek korát meghazudtoló módon bármikor áll a zászló.
Merthogy ez a csöppet élemedett, ennélfogva minimálisan paranoid, boszorkányfóbiás szépfiú amellett, hogy new age boltot vezet, és ősi ellensége, Aenghus Óg elől rejtőzködik, bármikor kész megdönteni a nyugalmát megzavaró istennőket. Mármint nem a hatalmukat, hanem le a lábukról őket. ;)

Brighid olyan volt, mint egy látomás. Bevallom, nem hittem, hogy létezik nála dögösebb özvegy a világon. Bár páncélja miatt csak a szemét és az ajkát láttam, kanos tinédzsernek éreztem magam a közelében. Minden vágyam az volt, hogy flörtöljek vele. De amikor eszembe jutott, hogy én tettem özveggyé, beláttam, hogy ez akadályt gördíthet kapcsolatunk elé.

A könyv tehát le se tagadhatná, hogy pasi írta, de szerencsére nem sovinisztára sikeredett, hanem viccesre és izgalmasra. Igaz, inkább az előbbi, mint az utóbbi, de erős a gyanúm, hogy ha srác olvassa a könyvet, nála meg fordítva lesz.

Én annyira nem tudtam elmerülni a harci jelenetekben, bár mentségemre legyen szólva, a mágiával kapcsolatos részek nagyon bejöttek, így magamban úgy rendeztem le a dolgot, hogy hát mégis csak lány vagyok (a legutóbbi csekkolásnál legalábbis még állt ez a tézis), így mások a preferenciáim.
Meg a humor annyira lekötött, hogy különösebben nem is érdekelt volna, ha nincs a könyvben akció. :)

Nem kooperál a sztori annyira sok szereplővel, hiába soklényes. (Mire ezt leírtam, rájöttem, hogy elég nagy hülyeséget beszélek. :)) Hearne egész sok szereplővel játszik, mégis megtalálta a módját, hogy működőképes és lendületes maradjon a történet a karakterek kapcsán is, azok ugyanis a színen eltöltött idejük mértékében kidolgozottak. Ez nem azt jelenti, hogy fércmunkák lennének, sokkal inkább azt, hogy akiről nem kell szerepét tekintve sokat tudnunk, arról nem is kapunk, így jut lendület és tűz azokra, akik viszont fontosak.

És ennek legszebb példája Oberon.
Nem, nem a főszereplő, mert róla már megannyi balladát megénekeltek a fenti kolleginák, méltatták jellemét, szépségét, erejét, tudását, szexuális állóképességét... és mindenben igazuk is van, Atticus hihetetlen jó karakter, számomra mégis legyűrte az ír farkaskutya eme "harcban".

Mert hát Oberon elképesztően nagy arc! :)

Kép eredetije innen

Most hirtelen meg nem mondom, hogy mióta van a druida mellett, de annyi biztos, hogy nem évszázadokban mérhető a dolog, de mostanság bizony hű barátja és társa a magányos, rejtőzködő életben.
Bevallom, mikor először feltűnt, elhúztam a számat, hogy mi már ez a klisé, íme a kötelező házi kedvenc, ráadásul ezek telepatikusan kommunikálnak, és ezt a baromságot...
És ez kitartott nagyjából Oberon második gondolatmenetéig, mert rá kellett jönnöm, hogy kettejük párosa nemhogy klisés, de a humor nagy részéért is felel, túl azon, amit már említettem, hogy Oberon eszméletlen jó fej.

Fajtáját tekintve ír farkaskutya, melyre tudálékos testvérem közölte, hogy ez ellentmondás, mert vagy farkas, vagy kutya - a kedvéért akkor... angolul: Irish Wolfhound, írül: Cú Faoil.
Míg ezen lovagolt, hogy bizonyítsa, mennyire jó állatorvos lesz belőle, pont lemaradt a lényegről, ugyanis azokat a részeket olvastam fel neki, amiben épp Dzsingisz kán akart lenni.
Ugyanis Oberon rendszeresen behaluzza, hogy kikkel azonosul, és ezen személyek többnyire azok, akikről Atticus mesél neki fürdetés közben.
Megátalkodottan rá van állva az uszkárokra, kedvenc kajája a kolbász, hasvakarással és némi vadászat imitálásával le lehet venni két pillanat alatt a lábáról. Kicsit szószátyár, van benne némi szarkazmus, de végtelenül kedves és barátságos. Míg ő a mongol hordák uszkárok általi leigázásról elmélkedett, én azon agyaltam, hogy tisztára olyan, mint Dzsini az Aladdinból: csöppet kótyagosan lüke, de annyira imádni való.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”
Kifogytam a kolbászból. Mit szólnál szeletelt sertéskarajhoz?
„Nem is tudom. Dzsingisz kán evett szeletelt sertéskarajt?”
Abban a formában, ahogy mi, lehet hogy nem, mert az egy egészen modern módja a vágásnak. De ehetett sonkaszeleteket, vagy olyan húst, amit egész nap a földben sütöttek.
„Akkor kaphatnék én is olyat?”
Nincs egész disznóm, hogy megsüssem, és időm sem, hogy megfelelően elkészítsem. Nem elégednél meg néhány szelet karajjal, és eljátszanád, hogy egész disznót eszel?
„Rendben, de utána leigázzuk Szibériát, vagy valami hasonló helyet?”
Ma biztosan nem, Oberon. Van egy szerződésem a boszorkányokkal, amit teljesítenem kell. Aztán meg biztosan jön valaki, hogy megfenyegessen, és megpróbáljon megölni. Az özvegyet is meg kell látogatnunk, tegnap nagyon sietve távoztunk. – Felálltam, és lesöpörtem a fűszálakat a sortomról. – Gyerünk be, és üssük össze a reggelit!
„Rendben, mindenesetre neki kellene állnunk egy horda összetoborzásának, aztán felállítanánk őket a mongol sztyeppén, és tavasszal csatlakozhatnánk hozzájuk, hogy meghódítsuk a világot!”
És hogyan toborozzunk egy hordát? – kérdeztem, amikor beléptünk. (...)
„Én honnan tudjam? Te vagy a francos druida, nem én! De szerintem kezdhetnéd azzal, hogy megfelelő létszámú uszkárháremet szerzel nekem. Csak az apróhirdetéseket kell átböngészned az újságban! Várj, mindjárt behozom!”

A regény felére valójában nekem már ő lett a főszereplő, és Atticus mintegy járulékos elem, aki hányattatásaival színesíti a sztorit, és okot ad Oberonnak az élcelődésre. :D
Nem hittem volna, hogy könyves kutyát én valaha ennyire megszeretek, de ha egyszer olyan dumái vannak, hogy melléfekszem az ágynak röhögés közben, még én is megadom magam.

Persze nem akarok igazságtalan lenni, és alapvetően Atticust se kell félteni, hiába torzsalkodik egy kardon a kelta szerelemistennel, hiába használják sakkbábuként a különböző istennők, és kekeckednek vele kétes morálú boszorkányok.
Tetszett ez a druida szemlélet, hogy a legnagyobb bűn, ha pusztítjuk a földet, és kiszipolyozzuk az erejét, hogy a mágiája nem elvesz, hanem kölcsönhatásban van a természettel.
Bár személy szerint a wicca mágia mégis közelebb áll hozzám, öröm volt olvasni végre egy olyan történetet, ami megbolondította a szokásos nézőpontokat.

Egyedül  kicsit Mrs. MacDonagh alakja volt már nekem túl sok, illetve az, hogy akármennyire is van beszittyózva az öreglány, lazán le lehet szerelni a kertjében felhalmozódó hullák kapcsán azzal, hogy britek voltak. Nem az, mert szórakoztató a néni, csak ahhoz képest hiteltelen, hogy Atticus és Oberon, de még Hall, a vérfarkas ügyvéd is mennyire hű a szerepéhez.

Flidais
Forrás

A druida srácnak tulajdonképpen elég, ha akad nő, jót ehet, és a komfortzónáját nem cseszegetik (tipikus pasi), Oberonnak maga a mennyország némi kolbász, egy kis hasvakarás és ötnél azért több uszkár (tipikus kutya), Hall meg élből kiforgatja bárki szavait paragrafusok idézésével (tipikus ügyvéd).
Oké, egy ír öregasszonynak nyilván sok mindent megmagyaráz, ha valaki angol, és e tekintetben a jó angol a halott angol, de azért az a fajta lazaság, pláne, hogy katolikus, az időnként az előkertben felbukkanó hullák kapcsán, már kicsit túlkapás szerintem.

De oda se neki, ennyi még belefér könnyedén, mert összességében A vasdruida krónikái abszolút figyelemre és olvasásra érdemes sorozat, ez már rögtön a nyitókötetből látszik.
Nem kell hozzá sem boszorkányság, sem látnoki képesség, hogy előre jelezzem, minden részt szeretni fogok, mert Hearne lazán és élvezetesen ír, kiválóan tekeri, csűri és csavarja az isteni játszmák kibogozhatatlan szálait, és nagyon ért a kutyalélektanhoz. ;)
És azzal is egyet kell értenem, amit az özvegy emlegetett folyton:

Fájintos legény vagy te, Atticus!

De azért Oberon rulez! :D

Szerintem:

Szerinted?

Ingyenes előzménynovella

Forrás