Egymás mellett lépdeltünk, ahogy korábban számtalanszor, de éreztem, hogy a felbonthatatlan egységünk megtört. Már nem egy lélek voltunk, akik két testben szerez különböző tapasztalatokat, hanem csak két jó barát, akik együtt teszik meg az utat. A kettő nem ugyanaz. Ő Lédára gondolt, aki hiányzott neki, semmi másra, én pedig a legbiztosabb életútra, az egyetlen bizonyosra, egy magányos, egyedül járható útra, amelyen nincs szükséged senkire, és rád sincs szüksége senkinek, egy bizonyos útra, amelynek a végén az ember legyőzi az ösztönöket, az illúziói megszűnnek, és túllát a látható világ határain, bele a végtelen országába. Az emberek - gondoltam - egyedül jönnek a világra, és egyedül is távoznak el belőle, a közte eltelt időben pedig azzal a téveszmével élnek, hogy nincsenek egyedül.
Korábban már írtam erről a gyöngyszemről, bár az inkább volt szabad asszociáció, így megérdemel egy rendes bejegyzést is.
Olyan régóta kerülgettem ezt a könyvet (mint a Papíron prímát, szóval kezdek tanulságokat levonni a hosszas kerülgetéssel kapcsolatban), és már megint arra kell rájönnöm, hogy jó nagy idióta vagyok, amiért mindig és mindig lebeszéltem magam róla.
Olyan régóta kerülgettem ezt a könyvet (mint a Papíron prímát, szóval kezdek tanulságokat levonni a hosszas kerülgetéssel kapcsolatban), és már megint arra kell rájönnöm, hogy jó nagy idióta vagyok, amiért mindig és mindig lebeszéltem magam róla.
Nem tudom, hogy képes erre a Gondolat, de nagyon úgy néz ki, hogy évente a kezembe ad egy könyvet (nyilván többet is, de most nem ez a lényeg), ami olyan szinten letaglóz, hogy igazán magamhoz sem térek a következőig. :)
Panajotisz Baltakosz neve tuti ismerősen cseng mindenkinek ;) vagy ha nem, hát tessék szépen-gyorsan elkezdeni memorizálni, mert mostantól kezdve nagyon sokat fogom emlegetni.
Könyve, A harcos és a hetéra valami elképesztően gyönyörű történet egy rég letűnt világról, ahol az emberek még magasztos (vagy legalábbis annak tűnő) eszméknek éltek, és andalító rege barátságról, és talán szerelemről is, bár megmondom őszintén, annyi lenyűgöző és fennkölt gondolat, és élvezetes társadalomábrázolás van a könyvben, hogy amellett a szerelem egész járulékossá sikkad. Ami nem baj! Nem kell minden történetnek túlhevült érzelmektől sugároznia, pláne, ha annyi minden mással meg lehet azt tölteni.
És ez a könyv... megvan benne minden, hogy szórakoztasson, magához láncoljon, lenyűgözzön. Gyönyörű, egyszerűen nincs rá más, vagy jobb szó!
"Azonnal útra kelsz. Vagy Epheszoszba, vagy az alvilágba." Agathón érthető módon Epheszoszt választotta.
A főszereplő látszólag Léda és Agisz, akik között hatalmas ellentét feszül, tekintve, hogy előbbi korinthoszi hetéra, utóbbi meg spártai harcos, de valójában a narrátor, Agészilaosz számomra az igazi "hős" a regényben, még ha teljesen egyértelmű is, hogy hűvös távolságtartással ábrázolja számunkra elbeszélését, és ezzel látszólag ki akarja vonni az író az események hatása alól, ami néha persze sikerül, de ahogy történetté állnak össze a szemelvények, egyre egyértelműbb, hogy ezt még az író sem gondolhatta komolyan.
A történet a peloponnészoszi háborúba kapcsolódik be, bemutatva az athéni és spártai érdekeket, felvázolva a háború kirobbanásának okait, szembeállítva az értékrendeket, és személyes sorsokon keresztül bemutatva, hogy ki miért, és hova áll a hadakozásban. Nem tudom, hogy Baltakosz végül is mennyire pontosan követi a történelmi tényeket, mert eszem ágában sem volt olvasás közben hozzáolvasni a szöveghez, vagy leállni az állításokkal vitatkozni. Az tény, hogy a háború a könyvben gyönyörűen (tényleg nincs jobb szó a könyv bármely részére) felvázolt politikai érdekek miatt zajlott, és például Braszidasz is létező személy volt. Valahol teljesen mindegy is, hogy pontosan úgy történt-e minden, ahogy a könyvben meg van írva, vagy az írói szabadsággal élve Baltakosz olvasmányosabbá tett részeket, mert a lényeg, ami miatt szerintem mindenkinek olvasnia kell a könyvet, abban rejlik, ahogy a két városállam közötti ellentétes életfelfogást ábrázolta, és ahogy ezt teszi az kifejezetten élvezetes és ily' módon példaértékű.
- (...) Az üzletet és a vagyont apjától örökölte, és úgy tűnik, nem pazarolta hiábavaló élvezetekre és léhűtő életmódra, mint a többi gazdag athéni. Fegyelmezett jellem, keveset beszél, és határozott.- Tehát veszélyes.
Annyira elementáris, annyira arcul csapóan megdöbbentő, és még megdöbbentőbben aktuális ma is megfigyelni, hogyan alakul egy-egy gondolatmenet különböző eszmék égisze alatt.
Spártára és Athénra, illetve a szigorú nevelési elvekre, szemben a már-már szabados demokráciával, azért gondolom mindenki emlékszik így vagy úgy még a középiskolából. Amit itt kapunk, az túlmegy minden kisiskolás szinten, mégsem válik egy percre sem unalmassá, modorossá, vagy kioktatóvá. Úgy válik vitathatatlanul irodalmivá, szinte már költőivé, hogy közben pontosan érezzük, hogy milyen lehetett Kr. e.: 400 körül élni, ott lüktetünk mi is a városaikban, sétálunk az agórán, megcsodáljuk a Parthenont, kecses oszlopai közt járva, gyönyörködve az aranymetszésnek hála az élő-lélegző épületben.
Valahogy annak idején megátalkodottan a demokrácia, s ilyen módon Athén eszméjével akartam egyezni, ez a könyv mégis elérte, hogy sokkal átfogóbban értékeljem mindkét oldalt, s mint ilyen, rengeteg ismerős, mégis újdonság értékű dolgot lehet felfedezni a poliszok berendezkedésében. Valahogy Spárta sokkal emberibbé vált számomra, sokkal emberközelibb lett, mint azt a történelemszakon bármikor is el tudták érni, pedig nekem aztán jó tanáraim voltak. És nem kellettek ehhez nagy dolgok, Baltakosz szinte csak mesélt a történelmükről Agészilaosz szemén keresztül nézve a világot, elhelyezve őt számára ismeretlen helyzetekben.
Léda és Agisz szerelme is egy módszer, hogy bemutassa a különbségeket neveltetések és meggyőződések között, miközben Agészilaosz belső monológjai, őrlődése a magány és a közösség között szintén kontrasztot nyújt. De éppúgy kapunk egy-egy szeletet a helóták életéből, a gazdag, haszonelvű oligarcháékból és a háttérben meghúzódó, kivárásra játszó más városállamok polgárainak gondolataiból is.
Valahogy annak idején megátalkodottan a demokrácia, s ilyen módon Athén eszméjével akartam egyezni, ez a könyv mégis elérte, hogy sokkal átfogóbban értékeljem mindkét oldalt, s mint ilyen, rengeteg ismerős, mégis újdonság értékű dolgot lehet felfedezni a poliszok berendezkedésében. Valahogy Spárta sokkal emberibbé vált számomra, sokkal emberközelibb lett, mint azt a történelemszakon bármikor is el tudták érni, pedig nekem aztán jó tanáraim voltak. És nem kellettek ehhez nagy dolgok, Baltakosz szinte csak mesélt a történelmükről Agészilaosz szemén keresztül nézve a világot, elhelyezve őt számára ismeretlen helyzetekben.
Léda és Agisz szerelme is egy módszer, hogy bemutassa a különbségeket neveltetések és meggyőződések között, miközben Agészilaosz belső monológjai, őrlődése a magány és a közösség között szintén kontrasztot nyújt. De éppúgy kapunk egy-egy szeletet a helóták életéből, a gazdag, haszonelvű oligarcháékból és a háttérben meghúzódó, kivárásra játszó más városállamok polgárainak gondolataiból is.
Istenek talán még ilyen remekbe szabott, szórakoztató és mélyen elgondolkodtató könyvet nem ihlettek, mint amit Panajotisz írt, aki szemmel láthatóan maga is követte a méden agan, azaz mindent mértékkel szabályát.
Írása nem dagályos, nincs benne modorosság, mégis érezhetően kiemelkedik stílusa a szokásos olvasókönyvi színvonalból. Egyszerre nyújt bepillantást az ókori görögök életébe, ismertet meg hitükkel és eszméikkel, mutatja be a spártai harcmodort. S emellett egy fájdalmasan szépséges szerelem, illetve rengeteg önismeret, önboncolgatás kísér utunkon, mégis lazán felveszi a versenyt bármelyik jó történelmi regénnyel élvezet szempontjából.
Az ilyen könyvek olvasása után, egyszerűen nem értem, hogy nem lehet ilyen könyveket is beépíteni a tanrendekbe. Amellett, hogy kiváló pluszinformáció forrás a hellén történelemhez, egyben remek olvasmány is!
Én személy szerint Nimának nagyon ajánlom, mert róla tudom, hogy értékeli a különleges könyveket, de a személyes ajánlón túl, ez a könyv képes arra, hogy különböző ízlésű olvasók mind-mind találjanak benne szépséget. Mert tényleg nem lehet jobban leírni, mint hogy ez a történet: végtelenül szépséges és gyönyörű!
Szerintem:
Szerinted?
Lélekfalatkák a könyvből
Az életet sokkal kívánatosabb létrehozni, mint utánozni és ismételni.
Miért harcoljunk, és öljük egymást, ha helyette kereskedhetünk?
A magányban nem létezik hazugság.
Az ember legfőbb ellensége az életben nem valaki más, hanem önmaga.
Aki elkötelezett, az mindig talál időt. Feltalálja és gyártja az időt, meghosszabbítja. Aki elkötelezett, annak mindig van elég ideje, és mindenre ráér.
Az élmény maradandó, az érzelem viszont mulandó. Az élmény létező, az élet szülte, az érzelem viszont művi, lényünk gyengébb részének koholmánya.
Egy szerelmes nőt könnyebb meggyőzni, hogy egy medvével aludjon, mintsem egy másik férfival.
tényleg jó, hogy időnként a kezedbe nyomnak ilyeneket, mert engem anno a szabad asszociációs posztod annyira magával ragadott, hogy másnap elmentem és megvettem.
VálaszTörlésmár csak el kell majd olvasni.
Ezt én magam választottam, nem kellett a kezembe nyomni. :))
Törlés